Elvis a zene mögött, 3. rész
Újabb csapások
Már önmagában az is sokat ártott Elvis zenei karrierjének, hogy az RCA zeneszerzői nem voltak képesek jó dalokat írni és rákényszerítették Elvist arra, hogy szinte kizárólag silány dalokat énekeljen, melyeket ő maga is szíve mélyéből gyűlölt. Aztán ahogy 1963-ban az első Beatles-lemezek megjelentek Amerikában Elvis lassan, de biztosan a padlóra került.
A Beatles 1964-es Amerikai turnéja pedig végképp kiütötte a nyeregből és törölt szinte minden addig Elvis által tartott rekordot. S ha ez még nem lett volna elég, angol előadók egész sora, mint a Rolling Stones, az Animals, a The Who, a The Zombies vagy a Gerry & Pacemakers azaz a Brit Invázió hozta magával az új rock irányzatot. Aztán amilyen gyorsan a Beat-stílus átvette az uralmat az addigi twisttől, olyan gyorsan jelentek meg az újabb rock-irányzatok, mint például a „Pszichedelikus rock” és a különböző LSD-stílusok. Ugyanis a zenei világ változásaival együtt jelentős társadalmi változások is történtek és az amerikai fiatalok már rég nem Elvis Presley-t hallgattak, hanem áthangolódtak, különböző szereket kezdtek szedni, és a britek mellett olyan új amerikai előadókat kezdtek isteníteni, mint a Jefferson Airplane, a Grateful Dead, a Byrds, a Beach Boys, Jim Morrison & Doors, Janis Joplin, Jimi Hendrix, Bob Dylan és sok más előadót, a hippivilág új ikonjait.
Reneszánsz
Eközben Elvis csak csinálta az ostoba filmeket, zenei stílusa nem volt, közönsége is csak alig. A How Great Thou Art lemezzel még úgy ahogy vissza tudott kapaszkodni de inkább csak életjel-adás volt.
1968 karácsonyán Elvis visszavágott (tudjuk, NBC-Comeback Special). Elvis sikeres visszatérését egyrészt a remek marketingnek és promóciónak, másrészt a műsor hangszerelőjének, Billy Goldenbergnek köszönhette. Goldenberg mutatta meg neki az ekkor virágzó fekete Motown-hangzást, ráállítva Elvist a korszerű popzenére, mely további pályafutására is hatást gyakorolt. A régi Elvis slágerek mind valami izgalmasan időszerű hangzást kaptak, melynek képes volt visszaadni a hatvanas évek meghökkentő energiáját. Nem csoda, hogy sem korábban, sem ezután egyetlen Elvis lemez sem tanúskodott ennyi zenei energiáról, fantáziáról. Különösen ilyen az ekkor született új slágere, az If I Can Dream, mely fehér soul és az új Motown-hangzás ügyes keveréke.
A különbség Elvis ötvenes évek-béli és az 1968-69-es sikerei között jelentős. Korábban Elvis úttörőnek számított, most azonban egy már meglévő sikeres zene stílust használt ki. De ki kellett használnia, ha nem akart eltűnni a süllyesztőben. A következő lemezfelvételre már nem az RCA-nél, hanem egy Motown stílusú memphisi stúdióban, a Chips Moman’s American Studiosban került sor, ahol többek közt olyan híres (fekete) előadók dolgoztak, mint Ray Charles vagy Aretha Franklin.
Az ekkor felvett dalok rendkívül sikeresnek bizonyultak és ismét milliós példányszámban keltek el. Csak, hogy a legjobbakat említsük: a Suspicious Minds, az In The Ghetto, a Wearin’ That Loved On Look, a Power Of My Love, az Any Day Now vagy a Rubberneckin’.
Az új sikereknek köszönhetően történt az elhatározás, miszerint Elvis ténylegesen is visszatér, egyenesen a színpadra, a közönség elé. Az időzítés pedig nem is lehetett volna jobb, hiszen 1969 volt a rock’n’roll-reneszánsz, nosztalgia első éve, amikor ismét a „régi” zene hódított és népszerű előadók sokasága tért vissza a már elfeledett stílushoz. Újra előkerültek a régi csillagok, mint Chuck Berry, Little Richard, Jerry Lee Lewis és a többiek. És persze Elvis Presley.
A visszatérést követő első albumok egészen 1973-ig ismét népszerűek voltak. Az viszont furcsa, hogy kislemezként szinte csak és kizárólag balladák jelentek meg, mint a Kentucky Rain, a The Wonder Of You, az I’ve Lost You stb., a tempós dalok a csak nagylemezeken voltak elérhetőek. A korábbiakhoz hasonlóan 1969 és 1971 között a legtöbb Elvis által is sikeresen előadott dal csak feldolgozás volt. Ilyen volt a Tony Joe Whitetól a Polk Salad Annie, a Proud Mary a Credence Clearwatertől, a Engelbert Humperdinck slágere a Relase Me, a Runaway Del Shannontól vagy Dusty Springfield 1966-os slágere, a You Dont Have To Say You Love Me és sok más.
A hetvenes évek elején még viszonylag rendesen ment a szekér, ám ekkor már Elvis képtelen volt megújulni zeneileg. A Motown hamarosan kifáradt, Elvis ismét inkább vagy balladákat énekelt vagy régi számai ’69-es újragondolt verzióinak lecsupaszított változatait énekelte. Hogy megértse az Olvasó, mire is gondolok, hasonlítsuk össze például a Blues Suede Shoes eredeti, majd az 1969-70-ben felújított és végül az 1973-as változatát.
Miközben Elvis koncertjein főleg régi számait nyúzta, a zenei világ ismét változóban volt. A hetvenes évek elején kezdtek elterjedni Amerikában a Jamaikából származó Dance Hallok zenéi illetve az abból kinövő irányzatok, mint a Reggea, a Funky vagyis a diszkó. A korábbi stílusokhoz képest ugyan lassabban vették át a hatalmat, viszont sokkal ellenállóbbak voltak. A fiatalok pedig táncoltak, magas cipőket vettek, trapéznadrágokat hordtak és tovább táncoltak.
Az egyre öregedő és ekkorra már fizikailag és lelkileg is egyre széteső Elvis karrierje megrekedt, a diszkóval nem tudta, de nem is akarta felvenni a versenyt. Ez már teljesen más univerzum volt számára.
1972 után ismét olyan helyzetbe került, mint a hatvanas évek közepén, vagyis zenéje egyre inkább eltávolodott a közönség igényeitől. A különbség annyi volt csak, hogy az első mélyrepülést az RCA és Parker okozták, a másodikat már Elvis, hiszen ekkor már lehetősége volt olyan dalokat és olyan lemezt készíteni, amilyet akar, de mivel már utált stúdiómunkát végezni, nem törődött vele.
Pedig voltak jó kislemezei, mint a Burning Love (mely utolsó igazi sikerét hozta), az Always On My Mind, a Steamroller Blues, az If You Talk In Your Sleep, a Bringin’ It Back, a Moody Blue, a Hurt, vagy a Way Down. Az albumain olyan kiváló muzsikák is találhatók, mint a Raised On Rock, a Just A Little Bit, az I Got A Feelin’ In My Body, az It’s Midnight, az And I Love You So vagy az Unchained Melody.
Elvis egész életében küzdött. Az ötvenes években korszakalkotó volt, és előadók százai utánozzák őt a mai napig. Akkor ő volt az első valamiben, ő volt a minta, ő volt a stílus. Aztán amikor kivonták a forgalomból elszaladt mellette a világ és csak akkor lehetett sikeres, ha mások sikerét használta ki. Ugyanis a hatvanas évek elején Elvis első volt, csak beállt a sorba; a visszatérésekor meglévő rock and roll reneszánszt nem ő indította el és még csak eredeti színt sem adott neki, ahogy azt korábban tette. Új sikerei új lökést adtak karrierjének, de az eredeti löketből származó erő lassan elfogyott.
Leszerelése után Elvis egész zenei pályafutása azzal telt, hogy utolérje önmagát, miközben körülötte állandóan változott a világ, sokkal gyorsabban, mint azután valaha is. Meg kell értenünk, hogy a Király a tőle telhető legtöbbet kihozta tehetségéből, erejéből és a rákényszerített helyzetekből is általában győztesen jött ki.
Legyen szó akár a Rock And Rollról, a Countryról, a R&B-ról, a Gospelről vagy sok más műfajról, Elvis Presley volt az egyetlen, aki szinte mindegyikben megállta a helyét és tudott maradandót alkotni.
Vége.
A sorozat részei: